A Levegő Munkacsoport blogja

A koronavírus járvány sok rossz hatása között az egyik kivétel talán az volt, hogy járvány és a karantén sokakat ráébresztett arra, hogy az elmúlt évtizedekben kiépült világgazdasági rendszer, az áruk korlátlan globális kereskedelme, a felesleges fogyasztás és a távoli utazások megállíthatatlan növekedése nem fenntartható. Jó volt hallani, hogy a zöld szervezetek és a témával foglalkozó kutatók eddig elnyomott hangja hallhatóvá válik, a közvélemény és néhány döntéshozó is felismeri, hogy a környezetünk rombolásával és a természeti erőforrások pazarlásával járó folyamatok sorozatos, egyre gyakoribb és egyre mélyebb válságokhoz fognak vezetni.

A biztonságosabb, kényelmesebb és tisztább fenntartású otthonokba és középületekbe történő beruházás az emberek és a gazdaság számára előnyös. Erre hívja fel a figyelmet Barbara Mariani, az Európai Környezetvédelmi Iroda éghajlat- és energiapolitikájáért felelős tisztviselője, valamint az EU nemzeti energia- és éghajlati terveinek kidolgozását végző PlanUp projekt (amelyben a Levegő Munkacsoport is partner) építési szakértője az Euractivon megjelent cikkében.

Mindenekelőtt tudomásul kell vennünk, hogy az elkövetkező években a koronavírus-járványnál is jóval súlyosabb válságokra kell számítanunk: a természet pusztítása egyre gyorsul, és bármikor bekövetkezhet az a pillanat, amikor az ennek leginkább kitett ágazat, az élelmiszer-termelés omlik össze. Ebben a helyzetben alaposan át kell gondolnunk, mi az, amit mindenképpen megtarthatunk és meg is kell tartani. A tömeges autóhasználat nyilvánvalóan nem tartozik ezek közé.

Évek óta törjük a fejünket sokan, miként lehetne javítani a budapesti áruszállítás áldatlan állapotán. Tavaly ősszel a Magyar Logisztikai, Beszerzési és Készletezési Társaság kongresszusán egy szekcióban beszélgettünk a helyzetről és a javítás lehetőségeiről. A hallgatóság egy tagja azt fűzte hozzá, hogy ezt a sok okosságot ő már tíz éve is hallotta a kongresszuson, végre már történhetne is valami.

Alig kezdődött el a karantén, az iskolák, a munka- és találkozóhelyek bezárása, szembetűnt egy kedvező fordulat. Elkezdtek többen futni, kerékpározni, tempósan sétálni. Egy kilencvenéves hölgy a társasház apró tetőteraszán 50 percet sétál, egy valamivel fiatalabb úr pedig naponta négyszer megmássza az öt emeletet. A szomszédunkban lakó két fiatal lány délelőttönként, vidám beszélgetés közepette, egy órán át különféle tornagyakorlatokat végez.

A Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) neve nem cseng jól a környezetvédő körökben. Nem is arra hozták létre az iparosodott államok kormányai a hetvenes évek közepén, hogy zöld javaslatokat tegyen. Az olajválság utáni években energetikai szakmai jelentéseket vártak tőlük, leginkább, olaj-, gáz- és szénpiaci, no meg atomenergetikai elemzéseket.

Az elmúlt évtizedekben több európai városban alakítottak ki autómentes lakónegyedeket. Iarina Ciceu, a Levegő Munkacsoport önkéntese ezekről a kezdeményezésekről egy részletes ismertető anyagot írt, amelyet itt röviden összefoglalunk.

Szándékosan autómentesre kifejlesztett városrészek az 1990-es években jelentek meg először. Ezek az „autómentes” lakónegyedek azon lakó- vagy vegyes használatú (lakossági, kereskedelmi, kulturális stb.) övezetek, melyek

• biztosítanak egy gépjárműforgalomtól teljesen vagy majdnem mentes közvetlen környezetet;
• a belső út- és villamoshálózat és az ellátó rendszer megkönnyíti a személygépkocsi nélküli közlekedést;
• nem támogatják az ott lakók autótulajdonlását, vagy egyáltalán nincsenek hozzájuk parkolóhelyek, vagy van ugyan a lakóhelyektől elkülönített parkoló, de viszonylag kevés hellyel.

Könnyebb, bár korlátozott az autótartás a csupán „autócsökkentett” lakóövezetekben, ahonnan nincs kizárva az autóforgalom, és nincs feltétlenül megkönnyítve az autómentes életmód.

Az inkább forgalomcsillapítottnak tekinthető 5500 lakosú freiburgi Vauban lakónegyedsajátossága, hogy nincsenek a járművek behajtását korlátozó fizikai akadályok. Viszont a sebességet korlátozták, így a főutakon legfeljebb 50 km/h-val, a kisebb utakon 30 km/h-val szabad haladni (1. ábra). A parkolás erősen korlátozott, így a helyiek stellplatzfrei kifejezéssel, azaz parkolómentesként utalnak Vauban utcáira. Annak ellenére, hogy autóknak nem tilos a behajtás, a Vaubanban lakók között az autótulajdonosok aránya jelentősen alacsonyabb a német átlagnál (561), csupán 172 autó jut ezer lakosra.

Előrebocsátom, hogy ezúttal nem az olyan „smart”, azaz okos otthonokról lesz szó, ahol mindenféle applikációk irányítják a fűtést, szellőzés, a TV bekapcsolását, a hűtőszekrény tartalmát stb. Akadnak földhözragadtabb problémák is.

A ma épülő társasházak lakásaihoz nem építenek kamrát. Nemhogy a garzonoknál, de még a háromszobás lakásoknál is hiába keresnénk a spájzot. A mai háziasszonyok boltban veszik meg a lekvárt, a lecsót (amelyek üvegét már régóta nem lehet visszaváltani), hozatják a pizzát, a napi menüt, leszokva lassan még a hétvégi ebédfőzéstől is.

Magyarországon télen füstbe burkolózik a települések jó része. Így van ez mindenütt a világban, ahol szilárd tüzelőanyaggal fűtenek, az elavult kályhákból ömlik az egészségre és az éghajlatra veszélyes korom. Németország azonban hatalmas változás előtt áll. Zöld utat adtak a német hatóságok annak a Kék Angyal ökocímkének, amivel a gyártó jelezheti, hogy a kandalló, kályha megfelel egy szigorú szállópor-kibocsátási határértéknek, mert van benne egy szűrő, ami nem engedi ki a kéménybe az apró részecskéket. A címke elnyeréséhez a kályhát, kandallót alá kell vetni egy, a valós fűtési körülményeket szimuláló hatósági mérésnek. Ennek során elsőként a részecskeszámot mérik. Ezáltal meg tudják határozni az egészségügyi szempontból különösen veszélyes részecskék mennyiségét. Minél több van ugyanis ezekből, az emberi testnek gyakorlatilag minden részébe eljutni képes apró részecskékből a levegőben, azt annál veszélyesebb belélegezni.

A fenntarthatósági tudomány – mármint a környezeti, nem a gazdasági – legalább ötven éve figyelmeztet arra, hogy az emberiség „fejlődése” nem fenntartható. Sokkal többen vagyunk, mint ahány embert a Föld a jelenlegi termelési és fogyasztási szokásaink mellett képes eltartani. George Monbiot megfogalmazása szerint egy hamis komfortot ígérő, hazug buborékban élünk, és azt képzeljük, hogy mérhetetlen gazdagsággal a hátunk mögött egyáltalán nem függünk a földi bioszférától. A természetet pedig egyszerű erőforrásnak tekintjük, melyet igényeink szerint aknázhatunk ki.