„Az M0 rész-körgyűrű M1 autópályától M5 autópályáig tartó déli szakasza Magyarország extrém mértékben terhelt közúti pályája” – ismerteti Molnár László közlekedési szakértő „A híd túl messze van” című cikkében. A kialakult „szinte állandósuló torlódások, gyakori balesetek, kiszámíthatatlan közlekedési viszonyok, hatalmas környezeti terhelés” okaként pedig azt jelöli meg, hogy nincs elegendő út és P+R parkoló. Ez azonban egy sokszorosan megcáfolt tévhit.
Miközben Molnár László megoldásként (a cikk második, „Gyűrű legyen, ne csapda” című részében) nagy kapacitású új utak megépítését javasolja, tény, hogy az új utak, hidak építése önmagában sehol a világon nem járult hozzá más területek tehermentesítéséhez, sőt tovább rontott a helyzeten. Amint ugyanis azt már rengeteg elemzés bebizonyította, új utak korábban nem létező, újabb forgalmat gerjesztenek. Ennek egyszerű közgazdasági oka van: a keresletet az ár befolyásolja. Ha olcsóbban és rövidebb idő alatt (az idő pénz!) tudunk eljutni valahová, mint korábban, akkor ezt a lehetőséget ki is fogjuk használni. (Ha viszont — például útszűkítés következményeként — növekszik az eljutás költsége, akkor csökken a kereslet, s nemcsak az adott úton, hanem általában az egész érintett térségben „elpárolog” a forgalom.)
A forgalomgerjesztés jelenségét itthon is sokszor tapasztalhattuk. Ennek jellegzetes példája az M0-s déli szakasza a Duna-híddal együtt. A megépítése előtt a tervezők és a város vezetői azt ígérték, hogy az átadása után mentesülnek a XI. kerület belső útjai a hatalmas kamionforgalomtól és megszűnnek a dugók. Miután megépült a szakasz, a kamionokat kitiltották az érintett belső utakról, így az első ígéret teljesült, ami mindenképp örvendetes volt. Ami a második ígéretet illeti, erről így nyilatkozott nem sokkal az átadás után a Főpolgármesteri Hivatal Közlekedési Ügyosztályának illetékese: „Az M0-ás körgyűrűn az M1-es, M7-es és az M5-ös autópályák közötti szakaszon ma már komoly forgalom zajlik. A mérnökök feltételezték, hogy az elkerülő autópálya tehermentesíti a Bocskai és a Budaörsi utat. Nem így történt. A műszerek az M0-ás átadása után körülbelül két hétig jelezték a járművek számának csökkenését, utána visszaállt a korábbi állapot. Mindössze annyi történt, hogy a teherautókat személykocsik váltották fel.” (Népszabadság, 1995. január 6.) Nem tévedés: nem két évtized, nem két év, még csak nem is két hónap, hanem két hét alatt álltak vissza a dugók! Hasonló ígéretekkel és hasonló csalódásokkal szembesülhettünk például a Lágymányosi híd (Rákóczi híd) és az M0-ás északi hídja esetében is. A jelenséget szemléletesen így fogalmazta meg Roy Kienitz, aki egy ideig az USA közlekedési miniszterhelyettese volt: „Az utak bővítésével védekezni a zsúfolt közlekedés ellen olyan, mintha az elhízást az öv meglazításával próbálnánk gyógyítani.”
A fővárosba kívülről naponta körülbelül 330 000 személygépkocsi lép be, és mintegy százezer indul befelé a külső kerületekből. Ezzel szemben Budapesten mintegy 5700 P+R parkolóhely van, az agglomeráció településein pedig további 5000. Ennek a 40-szeres különbségnek még a töredékét sem lehet áthidalni új P+R parkolóhelyek építésével – erre se hely, se pénz nincs. Ha pedig azt is számításba vesszük, amit Molnár László is leír, hogy az elmúlt években rohamosan nőtt a gépkocsik száma és ez előreláthatólag a jövőben is folytatódik, akkor még nyilvánvalóbb, hogy a város belső részeibe irányuló autóáradatot a legcsekélyebb mértékben sem lehet csökkenteni új P+R parkolóhelyek létesítésével.
A Molnár László által javasolt utak megépítésük esetén döbbenetes természetpusztítást idéznének elő. Amint azt megállapította már az 1994-ben készült környezeti hatásvizsgálat is, az M0-s nyugati szakasza veszélyeztetné az érintett térségben és a fővárosban élők alkotmányos jogát az egészséges környezethez is. Jóvátehetetlen károkat okozna a Pilis ökoszisztémájában, miközben az éghajlatváltozás, illetve az emberi beavatkozás következtében az már most is egyre pusztul.
Az új utak építésére vonatkozó javaslatok teljesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy már folyamatban van az emberi civilizáció összeomlása amiatt, hogy döbbenetes gyorsasággal rontjuk le a létfeltételeinket biztosító természet állapotát. Bolygónk sugara 6400 kilométer, ehhez képest a troposzféra (a légkör legalsó rétege, amely a levegőnk tömegének 80 százalékát tartalmazza) hajszálvékony, mintegy 10 kilométer magas. Ebbe a hajszálvékony rétegbe az emberiség naponta sok millió tonnányi szennyező anyagot ereget. Az állat- és növényfajok kihalási üteme több 100-szor nagyobb, mint az ipari forradalom előtt. A hatalmas mértékű erdőtüzek gyakorisága megsokszorozódott az utóbbi években. a drámai változások különösen sújtják a mezőgazdaságot, ami egyre több ember éhezéséhez és az élelmiszerárak ugrásszerű emelkedéséhez vezet. A tengerek halállománya összeomlóban van a túlhalászás miatt, miközben a tengerekből származik több mint 3,3 milliárd ember létfontosságú fehérjeforrása. Az ipar által előállított vegyszerek már megmérgezték a vizeinket és talajainkat. A klímaválság több elemében is már elérte a billenőpontot vagy vészesen közeledik hozzá, vagyis ahhoz az állapothoz, amelynél visszafordíthatatlanul leromlanak az emberi lét fennmaradásához elengedhetetlen földi rendszerek. Ebben a helyzetben minden lehetséges forrást a további romlás megelőzésére és az elkerülhetetlen változásokhoz szükséges alkalmazásra kell(ene) fordítani.
Az árak helyretétele az, ami megoldaná a Molnár László által vázolt problémát, jelenleg ugyanis a személy- és tehergépkocsik üzemeltetői nem fizetik meg az általuk okozott költségeket. A magyar kormány hivatalos adata szerint a közlekedés külső költségei a GDP 6 százalékának felelnek meg, ami közel évi 5000 milliárd forint, vagyis ennyivel támogatja az állam a gépjármű-közlekedést. Az Európai Bizottság megbízásából készített tanulmány szerint pedig Magyarországon a társadalomnak okozott költségeknek mindössze egyharmadát fizetik meg a közlekedést érintő adókon, díjakon keresztül. Ha ezeket költségeket beépítenék az autózás költségeibe (ahogy azt egy piacgazdaság megkívánná), a meglévő útkapacitások is bőven kihasználatlanok maradnának.
Lukács András
a Levegő Munkacsoport elnöke
Fotó: Horváth Zsolt
A cikk eredetileg a Népszavában jelent meg.
