Ellenzéki vezető vagy az éppen regnáló kormány főembere nemegyszer azzal gondolja fontosságát bizonyítani, ha megnyitva egy rendezvényt, megtartva nyitó előadását, azonmód vagy rövid idő múlva – titkárai kíséretében – elhagyja a termet. Nemcsak államtitkárok, pártvezetők, de főosztályvezetők sem érnek rá meghallgatni a szakértők, az érintettek véleményét, észrevételeit. Olyan eset se ritka, hogy a meghívott vezető a beosztottját küldi el maga helyett.
Nem kérünk az olyan ingyenes szolgáltatásokból, mint amilyen a gyalogos átkelőhelyeken nyakunkba zúduló hideg zuhany.
A közútkezelők azonban nem így látják. Nem tartják talán kielégítőnek a tisztálkodásunkat? Számtalan zebra környezetében a külső forgalmi sávban vannak mélyedések az úttesten, ahonnan a gépkocsik folyamatosan beterítik a gyalogosokat eső idején. Nincs ez másképpen a frissen átadott burkolatfelújításoknál sem. Az őszi esőzések beálltával érdemes lenne számba venni, hol vannak a legforgalmasabb helyeken ilyen úthibák. Mindenek előtt pedig gondoskodni arról, hogy a továbbiakban ügyeljenek erre a műszaki átadás-átvételnél.
Egy éve indította közautó szolgáltatását Magyarországon az Avalon autókölcsönző. A Levegő Munkacsoportban örültünk 2013 tavaszán, mikor hírül kaptuk: végre Budapesten is lesz rá lehetőség, hogy akinek jogosítványa van, de autója nincs, az amikor éppen szüksége van rá, odamenjen egy kijelölt parkolóhoz, és – mint a most már közismert közbiciklit – elvigyen onnan egy kocsit.
Képünkön: Egy közautó-hálózat egyik parkolója Brüsszelben
A vártnál kicsit több időbe tellett, míg el is indult a szolgáltatás, mert a kezdeményezők semmilyen támogatást nem kaptak a parkolóhelyeket felügyelő önkormányzatoktól. De az Avalonnál nem adták föl, céges parkolókat kerestek és találtak a városközpontban, amivel el lehetett kezdeni a közautózást. Valami azóta megmozdult, a fővárosi közlekedésfejlesztés legújabb koncepciójának, a Balázs Mór-tervnek a készítői felismerték az idők szavát, és megemlítik a közautót, mint a városi zsúfoltság egyik ellenszerét.
„Nyílt levél a környékbeli lakosoknak, politikusoknak és mindenkinek, aki a 10-es úton ingázik Budapestre
El vagyunk zárva a világtól.
Pontosan, így ahogy mondom. Mert minket, engem és a 10-es út mentén élőket, közlekedőket elzártak a világtól. Ma reggel (2014.09.15.) a 10-es úton megszokott dugó már a solymári Szent Flórián úti alsó körforgalomig ért.
Mit tehet az ember? Megfordul, mondhatja az olvasó, és keres másik útvonalat. Csakhogy az kérem szépen, az erre nincsen. Vagyis lenne, de mint a mondatban is olvasható, elzártak minket a külvilágtól. Ugyanis Solymár felé Hűvösvölgyet sem lehet megközelíteni, mert persze ott is szeptember elsején kezdtek csatornázni, útburkolatot javítani, a forgalmat akadályozni. Jó, akkor menjünk Szentendre, Pomáz felé. Ácsi, arra sem jó, mert ott meg a budakalászi hév-átkelőnél a csomópont nem enged.
A fővárosi közterület-felügyelők feladatköre már nemcsak a közterület felügyeletére, de a parkolásra, sőt a tömegközlekedésen utazók jegyének ellenőrzésére is kiterjed. Tán a túl sok feladat miatt, de a közterületek állapotán nem érezzük igazán a munkájuk eredményét. Ezt már két évtizede többször szóvá tettük: egy város kulturáltságát nem elsősorban a látványos szalagátvágások, hanem a háziasszonyi gondosság mértéke tükrözi. Éveken át balesetveszélyes, kiszáradt fákat, törött vagy rendszeresen túlcsorduló szemeteseket, fegyelmezetlen kutyatulajdonosokat, tönkrement utcabútorokat, gazos, burkolatlan járdaszegélyeket, trehányul elvégzett útfelújításokat kellene – véleményünk szerint – megszüntetni a közterület felügyelők közreműködésével, a mi jólétünk és a rólunk alkotott kedvező kép kialakítása érdekében.
Képünkön: A Városliget fasor 14. előtt évek óta áll egy kis piros Polski. Néha felborítják, majd újra felállítják, de elszállíttatása még egyetlen közterület-felügyelőnek sem jutott eszébe.
Budapest főpolgármestere hétfő reggeli rádióinterjújában kijelentette, hogy „történeti kertté akarjuk varázsolni” a Városligetet. Eszerint az idei nemzetközi tervpályázat jövőben megvalósuló építményei fogják a Városligetet történetivé varázsolni.
Tarlós István hozzáfűzte, hogy a múzeumprojekthez készített környezeti és egyéb vizsgálatok nem találtak semmi kifogásolni valót abban, hogy a Városligetbe újabb épületeket helyezzenek el abból a célból, hogy jelentősen növeljék az oda látogatók számát. Amennyire történelmiek ezek az új épületek, annyira az is hihető, hogy a megnövekedő látogató létszám sem fogja a park pihenő-kondicionáló jellegét befolyásolni. Igaz ugyan, hogy a parkokra vonatkozó építési előírások szerint a Liget máris 40 százalékkal túlépített, és az ország zöldterületben legszegényebb kerületeinek határán fekszik, de ilyen apróságokon nem érdemes a döntéshozóknak elgondolkozni. A lényeg az, hogy ilyen ötlet – zöldterület-hiányos városrészben egy park kilenc jelentős közforgalmú létesítményének további öttel bővítése – még nem született az utóbbi évtizedekben más uniós országokban. Ezzel biztosan egyedülálló a Liget beépítési koncepciója.
A Magyarország környezeti állapotáról szóló 2013-as jelentésben (Nemzeti Környezetügyi Intézet
Budapest, 2013) olvasható a következő: "Magyarország településszerkezete a települési szennyvizek összegyűjtése és tisztítása szempontjából nem kedvező. Igen magas a 2000 fő alatti települések aránya, amelyben a lakosságnak csupán 16,8%-a él és Budapesten kívül csupán öt város népessége haladja meg a 150,000 főt. A nagy térben elhelyezkedő kis létszámú lakosság közművel történő ellátása költségesebb és kevésbé hatékony, mintha koncentráltan, nagyobb településeken kellene a feladatot megoldani."
Tágabb perspektívából kiindulva igyekszem bemutatni egy fővárosi problémát: a hivatalok, az önkormányzatok közömbösségét a fákkal kapcsolatban.
Henry M. Paulson, a Bush kormány pénzügyminisztere nemrég arra figyelmeztetett, hogy az éghajlatváltozás veszélyeinek és a klímaszakértők által javasolt intézkedéseknek a figyelmen kívül hagyása még súlyosabb következményekkel fog járni, mint a globális pénzügyi válságot, máig tartó gazdasági problémákat, milliók tragédiáját okozó túlfűtött ingatlanpiac. Mindez azért is figyelemre méltó, mivel Paulson nemcsak egyik felelőse a kirobbant válságnak, de a mai napig tekintélyes tagja a Republikánus Pártnak, amely az ember által a légkörbe juttatott üvegházgázok (ühg) jelentőségét igyekezett eddig elbagatellizálni.
Másfél évtizeddel ezelőtt már a Levegő Munkacsoport is figyelmeztetett az ingatlanpiac korlátlan előretörésének veszélyeire, illetve a bevásárlóközpontok terjedésének városromboló és mögöttes hatásaira (az üres kirakatok okozta látvány, a helyi ellátás gyengülése miatt munkahelyek megszűnése a kereskedelemben és a kkv-knál). Most, utólag, költői a kérdés: vajon legalább az erre szakosodott gazdasági elemzők, tekintélyes szakmai intézmények figyelmeztetéseire miért nem figyeltek fel a döntéshozók?
2013-ban a Varsóban rendezett klímacsúcson egyetlen előrelépés történt. A résztvevők megállapodtak egy közös erdőpolitikában. Az ún. REDD (Reducing Emissions from Deforestation and Forest Degradation – Erdőirtások és erdőpusztulások okozta kibocsátáscsökkentés) egyaránt tartalmazza az erdőirtásból, erdőpusztulásból származó ühg-kibocsátással és az erdők megőrzésével, fenntartható erdőgazdálkodással kapcsolatos teendőket. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Norvégia létrehoztak egy inkább csak jelképes, 280 millió dolláros alapot, hogy jelezzék az erdők nyelő szerepének gazdasági hasznait, és ösztönözzenek a harmadik világban a még meglevő erdőállomány védelmére.
Képtelenség lenne azonban ebből arra következtetni, hogy a fák védelme, szaporítása a harmadik világ belügye. Töretlenül reménykedik a Levegő Munkacsoport abban, hogy a fák, fasorok védelmével kapcsolatos, harmadik évtizede folyó figyelmeztetései nagyobb eredménnyel járnak majd, mint az ingatlanlufi és a bevásárlóközpontok esetében.
A fák szeretete megvan a magyar lakosságban. A saját lakhelye mellett ritkán jut eszébe valakinek kipusztítani a fákat. Az ingatlanárak is egyértelműen visszaigazolják, hogy a fákban gazdag városrészek sokkal értékesebbek, mint a poros kőrengetegek. Nemrég számoltunk be a fák egészségre gyakorolt hatásáról szóló uniós felmérésről.
Sokan vállalják lakhelyüktől távolabb is a fáradságot a fák védelmére a köz érdekében. Idén júliusban például a Szegedi Egyetem hallgatói önkéntes munkával felmérték a budapesti Ajtósi Dürer sor és Dózsa György út sarkán 257 városligeti fa állapotát. Ez a munka egy hosszabb ideje tartó, sok szervezet és magánszemély által támogatott polgári kezdeményezés része, amely a Városliget parkterületének barbár beépítése elleni védelemre biztatja a közvéleményt és a döntéshozókat.
A jogállami gondolkodás szerint a büntetőjog az utolsó érv, a végső megoldás, fellengzős latin kifejezéssel élve ultima ratio. Ez lényegében azt jelenti, hogy a büntetőjog eszközeihez csak akkor nyúl az állam, ha más jogi vagy jogon kívüli eszköz már nem segíthet, így például már nem elég hatékony egy közigazgatási hatóság szigorú eszköztára, vagy például egy káros viselkedéstől nem riaszt el a polgári jogi kártérítés intézménye.
Alapelv az is, hogy a büntetőjognak akkor kell előlépnie, ha egy magatartás a társadalomra veszélyes. A Büntető Törvénykönyv ezt így fejezi ki: „Bűncselekmény az a szándékosan vagy – ha e törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli – gondatlanságból elkövetett cselekmény, amely veszélyes a társadalomra, és amelyre e törvény büntetés kiszabását rendeli.” A törvény rögzíti továbbá, hogy a büntetés mértékének arányosnak kell lennie a magatartás társadalomra veszélyességével.
A Levegő Munkacsoport Környezeti Tanácsadó Irodájához nap mint nap fordulnak olyan lakosok, akik arról panaszkodnak, hogy a környezetükben valaki spórolásból, hanyagságból, nemtörődömségből hulladékkal tüzel, műanyagot, gumiabroncsot, bálás ruhát vagy festett fahulladékot éget. Gyakran előfordul olyan panasz is, hogy hulladékkezeléssel foglalkozó vállalkozások úgy szabadulnak meg a kábelek műanyag burkolatától, hogy egyszerűen leégetik azt.
Talán úgy tudjuk a legjobban elképzelni, hogy mit tesznek ezek az emberek, ha felidézzük a vietnami háborút. Ott történt ugyanis, hogy az amerikai hadsereg nem volt képes megbirkózni az ellenség rejtőzködésen alapuló harcmodorával, ezért bevetette az Agent Orange-t. Ez egy borzasztóan erős gyomirtó (lombirtó) szer volt, ami rövid idő alatt elpusztította az esőerdő nagy részét, láthatóvá (és megsemmisíthetővé) téve az ott rejtőző partizánokat. A lelkes amerikaiak a vietnami háború alatt több mint 79 millió litert permeteztek szét ebből az anyagból, amely többek között nagy mennyiségű dioxint tartalmaz. (A dioxinnak pedig nem csak a neve csúnya, hanem egy nagyon erősen mérgező, rákkeltő és mutációt okozó vegyületről van szó.) A kiszórt dioxin bekerült a talajba, a vizekbe és a táplálékláncba, ami hosszú távú és borzasztó következményekkel járt.A Wikipedia szerint 4,8 millió lakos volt kitéve az Agent Orange hatásainak, ami 400.000 ember halálát és 500.000 torzszülött gyermek születését okozta a háború utáni évtizedekben!
Na, de hogy jön a műanyagégetéshez az Agent Orange?
Úgy, hogy a műanyag égetésekor – sok más káros anyag mellett – dioxin szabadul fel. Nem nehéz tehát levonnunk a következtetést, hogy, aki műanyagot vagy más hulladékot éget, az magát és a környezetét is megmérgezi.
Veszélyes ez a társadalomra? Szerintünk nagyon. Sőt, jó hírem van, a jogalkotó szerint is. A Büntető Törvénykönyv szerint ugyanis létezik egy olyan bűncselekmény, amelyet úgy hívnak, hogy a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése. A számunkra most fontos rész így hangzik a kódexben: „Aki … engedély nélkül vagy az engedély kereteit túllépve hulladékgazdálkodási tevékenységet, illetve hulladékkal más jogellenes tevékenységet végez ... büntetendő.” A hulladékégetés márpedig vastagon engedélyköteles tevékenység.
Sajnos azonban nem tudunk róla, hogy bárkit is leültettek volna műanyagégetésért. A tanácsadó irodánkhoz forduló lakosok elképesztő történeteket mesélnek arról, hogy a rendőrök bizonyos helyekre ki sem mernek menni, nemhogy felelősségre vonnának valakit a levegő és a talaj megmérgezéséért. A legtöbb hasonló esetben a rendőrségi bejelentés alapján el sem rendelik, vagy ha mégis, akkor hamar meg is szüntetik a nyomozást azzal az indokkal, hogy ez a magatartás nem bűncselekmény. Hírt kaptunk olyan esetről is, amikor az újságban hirdetett egy cég bálás ruhát kifejezetten fűtési célra. A nyomozó hatóság ebben sem látott kivetnivalót. Volt olyan lakos, akinek rendőr ismerőse tanácsolta, hogy hagyjon fel azzal, hogy mindenhol igyekszik bepanaszolni a rendszeresen műanyagot égető helyi hulladékkezelőt, mondván, hogy „velük nem érdemes ujjat húzni”.
Friss hír ugyanakkor, hogy a készenléti rendőrség komoly erőkkel, rajtaütésszerűen csapott le az Ökotárs Alapítvány belvárosi irodájára, hogy a házkutatás során bizonyítékot szerezzen arra, hogy – a nyomozók gyanúja szerint – bűncselekményt követett el az Alapítvány azzal, hogy alacsony kamatú áthidaló kölcsönöket nyújtott más civil szervezeteknek. Tette ezt annak érdekében, hogy azok – részben az állam helyett, vagy az államot kisegítve – közhasznú feladataikat el tudják látni arra a rövid időre, amíg finanszírozási gondjaik vannak.
Milyen az ideális környezet? Hol élünk szívesen? Milyen szempontokat mérlegelünk, amikor lakóhelyet választunk? Munkatársunk saját tapasztalatairól számol be.
Ha megkérdeznek, hol szeretnék lakni, lelki szemem előtt megjelenik egy erdei ház, ahol reggelente madárcsicsergésre és tiszta levegőre ébredhetek, és a gyerekek a szabadban futkározva nőhetnek fel.
Sajnos egy kicsit későn eszméltem rá, hogy az erdei házikóhoz erdésznek kellett volna mennem, mert a napi három óra zötykölődés az irodába és vissza nem fér bele az álomképbe. A zajos belváros, ahol éveket lehúztunk, viszont még annyira sem, úgyhogy költöznünk kell. Igen ám, de hová?
