Ellenzéki vezető vagy az éppen regnáló kormány főembere nemegyszer azzal gondolja fontosságát bizonyítani, ha megnyitva egy rendezvényt, megtartva nyitó előadását, azonmód vagy rövid idő múlva – titkárai kíséretében – elhagyja a termet. Nemcsak államtitkárok, pártvezetők, de főosztályvezetők sem érnek rá meghallgatni a szakértők, az érintettek véleményét, észrevételeit. Olyan eset se ritka, hogy a meghívott vezető a beosztottját küldi el maga helyett.
Nem új keletű ez a gyakorlat, így volt ez már az előző rendszer idején is. Fehér hollónak számított az a vezető, aki végighallgatta az akárcsak néhány órára tervezett egyeztetéseket. Van azonban egy aktualitása ennek a jelenségnek. Nemrég jelentette be a kormány képviselője, hogy a közszféra leépítésére készülnek. Nyilván vannak túlbiztosított területek, ahol ez indokolt lenne. Sokan azonban kényszerű túlórázásokra, szervezési hibákra panaszkodnak, miközben az adófizetők nemegyszer az ügyintézés lassúságát, hiányosságait tapasztalják. A tömeges leépítések árnyékában a legaktívabbak maguktól elmennek. Mások szorongva várják a felmondást. Van egy olyan kör is, amely meggyőződése ellenében is vállal bármilyen kompromisszumot, csakhogy megtarthassa az állását. Az utóbbi időben megrázó alkotások születtek az elbocsátások lélektanáról, igaz, hogy egyelőre csak külföldön (Enni, inni, meghalni – svéd film, 2013; Két nap, egy éjszaka – belga film, 2014).
Képzeljük el, hogy mi lesz a közigazgatásban, ha ezek a nagyonelfoglalt vezetők még szűkebb apparátusra fognak támaszkodni, és a döntéseket még a mostaninál is kevesebb egyeztetéssel fogják szegények meghozni.
B.E.
