A Levegő Munkacsoport blogja

A rezsicsökkentés korlátozta, sőt csökkentette a közszolgáltatók bevételét, miközben újabb anyagi terheket raktak rájuk. A szolgáltatók anyagi helyzete katasztrofális mértékben romlott, és ebben a helyzetben keveset költenek az infrastruktúra karbantartására, felújítására. Márpedig ingyen ebéd nincs, ahogy a közmondás is tartja. Ha elhanyagolják a felújításokat, később pótolni kell őket, de addig is romló szolgáltatási színvonallal, magasabb üzemeltetési költségekkel kell számolni. A közszolgáltatási infrastruktúra elhanyagolásával most megtakarítunk valamennyi pénzt, de előbb vagy utóbb ezt a pénzt kamatostul kell majd megfizessük. Ezek voltak a főbb megállapításai a 2017. szeptember 17-én Budapesten tartott City Hungary Fórumnak

„Az aktuális tervek szerint a már jelenleg is felvonóval rendelkező két megálló (Árpád híd, Kőbánya-Kispest) mellett a rekonstrukciót követően további tíz megállót fognak lifttel felszerelni.” Ez olvasható abban a válaszban, amelyet Fónagy János, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára adott augusztus 15-én Vágó Sebestyén országgyűlési képviselő kérdésére az M3 metróvonal akadálymentesítéséről.

Finom fogalmazás. Nem állítja a válasz, hogy az említett két állomás akadálymentes, csak azt, hogy „felvonóval rendelkezik” (Kérdés persze, hogy egy állomás hogyan rendelkezik bármivel is, de hagyjuk a magyartalanságokat.) Finomság ide, finomság oda, azért a szöveg azt sugallja, hogy az Árpád hídnál minden rendben van. Nos, kísérjük el útján azt a külföldit, aki repülővel jön Pilisborosjenőn lakó barátját meglátogatni egy jó nehéz bőrönddel. A 200E busszal eljut a KÖKI-hez, ott liften fölmegy egy emeletet, átmegy a folyosón a metróhoz, lemegy egy másik lifttel egy emeletet, és beszáll. A metró elviszi az Árpád hídhoz.

Alaposan körülnéz, nagy nehezen megtalálja a válaszban említett liftek egyikét, aminél még magyarul sincs kiírva, hova visz.

Egyetlen kanadai nyárfa se maradjon már 2025-ben a Fővárosi Önkormányzat által igazgatott közterületen – erről döntött a Fővárosi Közgyűlés 2017. augusztus 30-i ülésén. A vonatkozó előterjesztés szerint „ezt a fafajtát a szocializmusban telepítették nagy számban, gyors növekedési képességei miatt”.

2016. december 5-én baleset történt az M2 metróvonal Pillangó utcai megállójánál. Két metrószerelvény ütközött össze, indokként pedig a pályára hullott nedves faleveleket és a fagyos időjárást nevezték meg. A baleset után 30 km/h-s sebességkorlátozást vezettek be, melyet a BKK-tól kapott tájékoztatás alapján egészen addig fenntartanak, amíg a baleset hatósági vizsgálatának eredményei rendelkezésre nem állnak. Itt álljunk csak meg egy pillanatra! Az eltelt 253 nap nem volt elég arra, hogy megállapítsák, miért következett be a baleset. Talán arra várnak a szakemberek, hogy újra fagyjon és levelek hulljanak a sínekre, mert csak így tudják rekonstruálni a történteket?

A két megálló között az eredeti menetrend szerint 2:10 perc alatt közlekedtek a szerelvények. Saját méréseink alapján munkanapokon 2:58 és 4:05 perc közötti menetidőket mértünk.

Külföldiként feltűnt nekem, hogy Budapest központi részében – különösen Pesten – mennyire kiváltságos helyzetben vannak az autók a gyalogosok kárára. A parkolóhelyek egyike azoknak a kellemetlenségeknek, amivel az autók és betonrengeteg által sújtott járókelők a városban szembesülnek. Terepmunkám során felfedeztem három olyan parkolóhelyet, amelyek teret nyújthatnának a város zöldfelületének és így a városlakók jólétének növelésére.

Városháza Park

Meglepődtem, mikor a Városháza parkot valaki bemutatta nekem. A parkokról a fejemben eddig kialakult képhez képest ez túl kicsi és rendezetlen volt ahhoz, hogy ilyen névvel illessék. Ez a jelenleg alábecsült terület jelentősen hozzájárulhatna a járókelők jólétéhez, ha kibővítve valóban parkként hasznosulhatna, különösen egy ilyen forgalmas közlekedésű helyen. Ez könnyen megvalósítható lenne, mivel a park nyugati részén elhelyezkedő óriási panelek egy nagy parkolót rejtenek a Városházánál. A parkoló jelenleg egy otromba felület, de a réseken keresztül megfigyelhetjük, hogy egyben egy hatalmas kihasználásra váró terület is, mely egy igazi pihenőhely kialakításának kiváló alapanyaga lehetne. Továbbgondolásra mindenképpen érdemes.

Úgy adódott, hogy Bodajkra kellett látogatnom. Elvben roppant egyszerű, vonattal Székesfehérvárig, a fehérvári állomástól egy alkalmas busszal az autóbusz-pályaudvarra, majd onnan egy másik busszal Bodajkra. A gyakorlat kissé bonyolultabb.

Vendégposzt

Erőss Gábor józsefvárosi önkormányzati képviselő (Párbeszéd) adatigénylése kapcsán derült ki, hogy a felújítás során az M3 metróvonal VIII. kerületi állomásai közül mindössze a Nagyvárad térire építenek felvonót. A hír hallatán a szakemberekből és elkötelezett laikusokból álló Közlekedési Munkacsoport alaposan megvitatta a metró akadálymentesítésének ügyét. Két kiemelt szempontot ütköztettünk: a mozgásukban korlátozott emberek jogainak (a mobilitáshoz való joguk) érvényesülését és a közlekedésfejlesztési szakmai érveket.

Előzetesen le kell szögeznünk, hogy a Fővárosi Önkormányzatnak nincsen lehetősége mérlegelni: a 2003. évi CXXV. törvény szerint biztosítania kell a közösségi közlekedési szolgáltatások akadálymentességét. Ez rá nézve ugyanúgy kötelező, mint például a tűzvédelmi előírások betartása. Legfeljebb azon lehet elgondolkodni, hogy a metróvonalon a metró teljes akadálymentesítése a legésszerűbb és leginkább költséghatékonyabb módja a törvényi előírások teljesítésének, vagy van más megoldás is.

Feltűnő vehemenciával csépeli az éghajlatváltozás tényét elfogadókat a HVG egy állandó szerzője. Jól írtam, sajnos, legutóbbi bejegyzésemben, hogy a környezetvédelmi újságíró – teszem hozzá, ami nagyobb baj: a környezetvédelmi újságírás – kihalóban van. Jó negyedszázadon át igyekeztem a HVG munkatársaként – évek óta más kollégáimmal együtt – a zöld ügyeket napirenden tartani. Nem volt nehéz dolgom, hiszen a lap az 1980-as és 90-es évek fordulóján a legprogresszívabbak egyike volt a magyar sajtópiacon. Publikációs lehetőséget adott például az akkori hatalom által nem szeretett „alternatív Nobel-díjas” Vargha Jánosnak, leleplezve a bős-nagymarosi vízlépcső hatalmi szóval elhallgattatott kárait, és a későbbi években is élen járt a környezetvédelmi visszaélések feltárásában. Elfogadott volt a lapnál az az alapelv, hogy ha valamiről nem tudjuk biztosan, hogy ártalmatlan, akkor hívjuk fel a figyelmet a kockázatokra – vaklármát, persze, nem kell kelteni. Végigkísértük a nagy nemzetközi környezetvédelmi egyezmények születését, kezdve a tavak élővilágát biológiai sivataggá tevő kén-dioxid kibocsátás csökkentésével, majd folytatva az ózonkárosító freonok használatának tiltásával, és persze rengeteget érveltünk az éghajlatváltozást előidéző egyik fontos tényező, a szén-dioxid kibocsátásának csökkentése mellett.

Kivágták a fákat az Országház előtt, a helyükre kősivatag került, abba viszont beépítettek egy páragépet. A hasonló kősivatagok ugyan szaporodnak hazánkban, ahogy a kánikulák is, de sajnos a többségüknél nincs semmi hűsítés. Márpedig az ember nehezen viseli a kánikulát, sőt vannak, akik bele is halnak. Indiában egy kutatócsoport vizsgálta a kánikula és a tömeges hőhalál kapcsolatát, és írásukból az derül ki, hogy van miért aggódniuk a trópusi és szubtrópusi országok lakóinak, különösen a szegényeknek. Ha azonban folytatódik a globális felmelegedés, Magyarországon se lehetünk nyugodtak.

Bár az utóbbi években Brüsszel és Párizs vezetése sok erőfeszítést tett a tömegközlekedés és a kerékpáros infrastruktúra fejlesztésére, még mindig nem lehet őket a fenntartható városi közlekedés mintaképeinek tekinteni. Mindkettő egy-két milliós nagyváros (az agglomerációt nem számítva), és a fővárosok között Párizs rendelkezik a legnagyobb népsűrűséggel egész Európában. Nemzetközi jelentőségük ismert, a hatvanas-hetvenes években pedig az autózás szentélyeivé alakították őket a közúti infrastruktúra fejlesztésével. Az autós háztartások aránya sokkal magasabb, mint Budapesten, és a dugóban eltöltött idő tekintetében a 8. és 9. helyezettek európai viszonylatban.