Gyakran halljuk, hogy erős a lejtés nyugat-keleti irányban. Sokaknak elsőre az életszínvonal, az országok közötti gazdaságpotenciál-különbség jut erről az eszébe. Legalább akkora azonban az eltérés olyan területeken is, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a GDP-hez. Két hasonló gazdagságú ország között is nagyok lehetnek a különbségek az egészségben eltöltött évek számában vagy abban, hogy milyen állapotban tartják az őket körülvevő környezetet, a fizikai infrastruktúrát.
A tervgazdasággal is összefüggött, hogy a karbantartásra, javításokra minálunk keveset költöttek. A felújítások, az átalakítások sokkal több kockázattal járnak, mint egy új építés. Ezért, ha mód van rá, a szereplők ma is előnyben részesítik a zöldmezős beruházásokat. Az új építés mellett szól a kevesebb élőmunka, a könnyebb ütemezés is. Így általános volt az a gyakorlat, hogy megvárják, amíg annyira tönkremegy az épület, a berendezés, hogy javíthatatlanná válik. Ezt a – haladónak legkevésbé sem nevezhető – hagyományt a rendszerváltás óta is őrizzük. Most, hogy a felmérések szerint már szinte senki sem hiszi, hogy a klímaváltozást megúszhatjuk, érdemes erről az oldalról is számba venni a felújításokban rejlő lehetőségeket. Sok minden szól a felújítások (korszerűsítések, átalakítások stb.) mellett. Itt hármat említünk.
Az egyik nyereség az üresen álló vagy kevéssé kihasznált épületek, helyiségek jobb hasznosítása. Ezzel további beépítéseket takaríthatunk meg. Több szabad terület marad átszellőzésre, fák ültetésére, parkok, zöldterületek megőrzésére, rozsdaterületek zölddé alakítására – az élhetőség javítására. A felújítás során megmaradnak a meglévő, gyártásukhoz a legtöbb energiát igénylő tégla-, beton-, illetve acélszerkezetek. Fontos szempont e szerkezetek megőrzésével kapcsolatos üvegházgáz-megtakarítás. Az új építéssel szemben az energiafaló anyagokról az arány az élőmunka irányába tolódik el.
Ritkábban kerül szóba, hogy a régi épületek tégla- és faszerkezetei, alaprajzi elrendezése, belmagassága nemegyszer jobban alkalmazkodik a jövő szélsőségesebb időjárásaihoz, mint a néhány évvel ezelőtt „költségtudatosan” épülteké. Akár a régi funkcióval, akár komolyabb átalakítások mellett is hasznosulhatnak ezek az öröklött előnyök. Rotterdamban például a csökkenő gyerekszám miatt egy üresen álló, régi iskolából lakásokat alakítottak ki. Az 54 négyzetméteres tantermek, a középfolyosós elrendezés jól funkcionáló, költségtakarékos megoldást eredményezett. Hasonló lehetőségek nálunk is vannak, például Budapest belső kerületeiben.
Az üres épületek, üzletek hasznosítását külföldön sokféle módon ösztönzik kedvezményekkel, helyi adókkal, adminisztratív és gazdasági eszközökkel. Milyen feltételekkel lehetne nálunk a felújításokat elősegíteni?
A nemzetközi viszonylatban igen magas, 27 százalékos áfa óhatatlanul az adóelkerülés irányába terel. Pedig az építőipar kifehérítése, a megbízható, minőségi munka támogatása, a garanciális jogok érvényesítése egyaránt érdeke a nemzetgazdaságnak és a magánmegrendelőnek. A lakosságnak végzett munkákból eddig se folyt be sok adó. Az építés költségei a 27%-os áfa nélkül is magasak, így inkább vállalják a megrendelők az adóelkerülésből eredő kockázatokat. Feketemunka esetén a kivitelezőnek nincs garanciális kötelezettsége, és ezzel sajnos rengetegen visszaélnek.
A számlaadás nélkül végzett munka sok-sok évtizedre visszavezethető „hagyomány”. Még a kisebb javításokhoz sem adnak általában számlát a „mesterek”, holott sokan közülük, a katás rendszernek köszönhetően, ezt megtehetnék. Egy sokmilliós lakásfelújításnál is az 5%-os áfáért „cserébe” nyugodt alvást és számonkérhető minőséget kapna a megrendelő. Ez utóbbiak értéke – úgy érzem – sokkal nagyobb az 5 százaléknál.
Az alacsonyabb áfa még egy jövőbe mutató haszonnal is járna. A munkavégzés kifehérítése nagyobb rangot adna az építőipari szakmáknak, emelné a munkakultúrát. Ma sokan lenézik a becsületes, pontos és szakszerű kétkezi munkát. Pedig egy magát folyamatosan képező, kreatív szakmunkás egy-két évtized után rendelkezhet annyi tudással, mint egy átlagos mérnök – hangzott el néhány éve egy műemléki helyreállításokról szóló nemzetközi konferencián. Felújítások végzésénél változatos környezetben új meg új kihívásokkal kell szembenézni, ami nemcsak fizikai, de szellemi erőfeszítéseket is igényel. Az építőiparra az elmúlt 75 évben leginkább a munkaerő kereslete volt a jellemző. Ma is sok, a szakmájához kevéssé értő ember dolgozik a szektorban. Egy félig-meddig illegális gazdaságban nehéz kiszűrni a kontárokat, a szélhámosokat. Ez a szakmák tekintélyét rontja. Mára egy olyan ördögi kör alakult ki: szakmunkásnak sokszor azok jelentkeznek, akiknek nincs más választása.
Sokan nem anyagi források hiányában, hanem a trehányságtól, a becsapástól való félelem miatt nem fognak bele felújításba. A számlázással e kockázatok csökkennének. A felújításokkal pedig mindenki - a szakma, a használó és a tágabb környezet egyaránt – csak nyerne.
Kovács Gizella
