Nyári este a fővárosban. A házfalak és az aszfalt ontja a meleget, az esti forgalomban a benzingőz sem mozdul, a Nap viszont már nem éget. Ilyenkor vágyok zöldterületre, parkba, ahol a levegő frissebb, a napsütésben még gyönyörködhetek. Irány a Margitsziget, és még a futócipőmet sem hagyom otthon!
A Margit-hídon már látom, hogy sokan mások is hasonlóan gondolkoznak. Családok, kutyások, deszkások, sportolók között leérek a felújított futópálya szélére, és kezdem a bemelegítést. Érzem, hogy még mindig nagy a hőség, így a rakpartig sétálok, hogy a karkörzést ott fejezzem be, és közben érezhessem a szellőt, ami a budapestiek nagy örömére a Duna medrében folyamatosan segíti a városi levegő tisztulását.
Itt ér nagy meglepetés, mert az a fajta bűz csapja meg az orromat, amit gyerekkoromban éreztem az utcánk végén az autószerelő műhely mellett elsétálva. Emlékszem, ha hallottam a motorzúgást bentről, akkor nagy levegőt vettem, még mielőtt a kapujához értem, és csak a sarkon befordulva kezdtem újra lélegezni. De hogyan kerül égett gázolaj szaga a Duna-partra? Körbenézve látom, hogy a Duna ezen a szakaszon „bedugult”, egyszerre két hajó vár a sodrást ellensúlyozva arra, hogy másik kettő elhagyja a kikötőt, és a helyére beállhasson. A kikötőből éppen induló hajók szürke füstfelhőt eresztenek, ahogy a két várakozó elé farolnak, hogy 180 fokos fordulattal a híd felé vegyék az irányt. Ekkor az eddig várakozó hajók szintén nagyobb lendületet vesznek, hogy eljussanak a kikötőbe, és körülöttük is feltűnik a füst, látványosan gomolyogva a híd irányába. Ezeknek a hajóknak a szaga nem érhetett még el engem, ám ugyanekkor három sétahajó is nem messze halad el, valószínűleg ezek füstje kavarog a futópálya mellett. Az egyik hajó felfele halad (folyásiránnyal szemben), és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad megállójából indul éppen tovább; nem hiszek a szememnek, akkora füstfelhőt hagy maga után. Már indulnék, kezdenék kocogni, de nem megy. Ez a füstfelhő éppen az én irányomba indul, követem a szememmel, várom, hogy szétoszoljon, vagy legalább a Duna közepe felé vegye az irányt. De nem ez történik, egyenesen felém tart és a több tucat épp bemelegítést végző ember felé.
Én ma este nem futok. Inkább megfutamodok.
A Margitsziget egyik kisebb füves részén arra gondolok, hogy a fák, bokrok és az a sok ember a parton már feltartóztatta a félelmetes füstfelhőt, és keresgélek kicsit a mobilommal a neten. Ezt találom: „ A Duna kiaknázása, mint közlekedési színtér, remek ötlet volt a városvezetéstől.”*
A Duna mint közlekedési színtér jól hangzik, hajóközlekedésnek már nem nevezném. Hajóroncsok járnak a Dunán!
Nyári este a fővárosban. Közkedvelt, turistáktól hemzsegő üde színfolt. És hőségriadó ide, ózon koncentráció miatti figyelmeztetés oda, ezek a járművek az orrunk előtt füstölik el a kopott, olajban pácolt motorjukat.
SzJ
A bejegyzéshez a Facebook oldalunkon lehet hozzászólni.
* http://welovebudapest.com/elmeny.kultura/elmeny/bkk.hajo
Fotó: Horváth Zsolt
