Egyesek szerint máris elkéstünk, mások szerint még van remény a klímakatasztrófa elkerülésére. A választókon is múlik, hogy az év végi párizsi világtalálkozón mennyire veszik komolyan a világ kormányai a saját felelősségüket. Sikerül-e megegyezni közös célokban, szabályozásban, vagy aktuálpolitikai érdekek miatt megint csak nem lépünk előre, mint ahogy 2009-ben Koppenhágában sem. Május 28-án rövid megbeszélést tartott a Fenntartható Fejlődés Tanácsának Éghajlatvédelmi Munkabizottsága a párizsi klímakonferencia kilátásairól.
Elsőként Faragó Tibor foglalta össze az elmúlt harminc év nemzetközi éghajlatvédelmi politikájának főbb állomásait. Eleinte csak elnagyolt tudományos feltételezések figyelmeztettek az emberi tevékenységek következtében felgyorsult éghajlatváltozásra és ezzel kapcsolatban a politika felelősségére. Az elővigyázatosság elve alapján 1985-ban meggyőző adatok nélkül is sikerült abban egyetérteni, hogy szükség van az üvegházgázok (ühg) kibocsátásának valamiféle szabályozására (fékezésre, stabilizálásra). Míg erről folyt a közös gondolkodás, a tudomány időt nyert pontosabb modellek elkészítésére és számos összefüggés feltárására. Ilyenek például egyes üvegházgázok légköri tartózkodásának időtartama, a felhalmozódott történelmi felelősség, illetve a fejlett és fejlődő országok felelősségének megoszlása. Az 1997-es Kiotói Egyezmény – bár néhány befolyásos ország nem csatlakozott hozzá – már jelentős klímadiplomáciai sikernek tekinthető. (Bár azóta a széndioxid-kibocsátás – a Kiotóban előirányzott 5 százalékos csökkenés helyett mintegy 50 százalékkal nőtt.)
A tudományos kutatások, elsősorban az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testülete (IPPC) jelentései, részletes, konkrét célszámokat, követelményeket, egyre hitelesebb megállapításokat szolgáltattak a politikusoknak az ezredforduló utáni években. Közös csökkentési, illetve finanszírozási vállalások, ellenőrizhető eredmények helyett azonban csak ígérgetésekre került sor. Az EU-n kívül mintegy tucatnyi állam mutatott hajlandóságot konkrét vállalásokra, azonban jelentős kibocsátók (USA, Japán, Oroszország, Kanada, Új-Zéland) nem csatlakoztak ehhez.
Most az a cél, hogy év végén Párizsban legalább a 2030-ig érvényes beavatkozások szándéka legyen egyértelmű. Így is rengeteg nyitott kérdés marad, mára már a fejlett és fejlődő országok korábbi besorolása sem érvényes többé. Hasonlóan megoldatlan az egyes ágazatoktól elvárható magatartás. Egyrészt a szektorok egyszerre elszenvedői és okozói is az éghajlatváltozásnak. Jellemző példa erre a mezőgazdaság. Másrészt a meglevő befektetéseiket féltők minden befolyásukkal a jelenlegi energiahasználat fenntartására törekednek. (Például a multinacionális energiacégek is többet költenek a megújulókkal kapcsolatos fejlesztésekre, azonban a fosszilis energiák nyílt és rejtett támogatása még mindig legalább kétszerese a hatékonyságra, megújulókra költött összegeknél.) A gazdaság növekedését mindenütt kőbe vésettnek tekintik. Elsősorban műszaki szempontokra fókuszáló csővégi megoldásokban gondolkodnak (újrafeldolgozás, tökéletesebb füstszűrés, kénleválasztás, helyettesítés stb.). A növekedés, illetve a megelőzés, az elkerülés csak a globális piaci-közgazdasági környezet gyökeres átalakításával lehetne elképzelhető.
A klímaváltozás sokféle súlyos problémát okoz egyéb területeken is. A szélsőséges időjárás okozta termeléskiesés nyomorhoz, éhínséghez vezethet. Megindul a migráció, térségünkben elsősorban Dél- és Kelet-Európa felé.
Párizsban egy 2020-2030 közötti időszakra vonatkozó megállapodásra kellene jutni – optimális esetben – a 15 százalékos ühg-kibocsátáscsökkentésről a 2010-es bázishoz viszonyítva. (Ez lenne az alapja a továbbra is érvényes +2°C célkitűzésnek, azaz, hogy nem lesz ennél nagyobb az átlagos globális felmelegedés.) Elérhető talán, hogy a legnagyobb kibocsátók – ha jogilag nem is kötelező – politikai kötelezettségeket vállalnak. Nyitott kérdés továbbá a finanszírozás terheinek megosztása, valamint a teljesítések mérhetősége, átláthatósága. Az egyes országok kibocsátással kapcsolatos kötelezettségvállalását szinte lehetetlen hitelesen mérni jelenleg, mert számos kérdés tisztázatlan. Ilyen például az importtermékekben, szolgáltatásokban megbújó ühg (az áramot milyen erőműben állították elő, a terméknek mekkora az ühg-tartalma stb.).
A következő előadásban Lukács Ákos, az NFM főosztályvezetője elsősorban az éghajlatvédelmi politika uniós, illetve hazai vonatkozásairól beszélt. A Kiotói vállalások nálunk összességében túlteljesültek, ez azonban főképpen a globális válság következménye. Jó hír viszont, hogy a megújuló technológiákkal előállítható energia költségszintje már a nukleáris energiával azonos. Az EU továbbra is éllovas az éghajlatvédelmi politikában, azonban a többi állam magatartása befolyásolja a vállalásait. Nem kívánja a termelés további elvándorlását kockáztatni. A párizsi tárgyalások eredményei alapján 2016-ban felülvizsgálják a vállalásokat.
Nagy a sokszínűség a nemzetközi éghajlatvédelmi politikában. Az USA például 2030 helyett csak 2025-re kíván vállalásokat tenni. Az ENSZ-nek nincsenek zöld forrásai, ugyanakkor a fejlődő országok, illetve a leginkább veszélyeztetettek (tengervíz szintjének emelkedése stb.) finanszírozás nélkül nem vonhatók be az együttműködésbe. Ez az egyik legfontosabb megállapítása az idei berlini „Petersberg klímadialógusnak”, amelyet 2010-ben Angela Merkel kezdeményezett, okulva koppenhágai csúcstalálkozó sikertelenségéből. Május 18-án a résztvevő 35 ország képviselői drámai helyzetről beszéltek. Eddig összesen 37 állam vállalt kötelezettségeket. A francia külügyminiszter felszólította a Párizsba hívott 196 országot, hogy legkésőbb október 30-ig mindenki nyilatkozzon az éghajlatvédelmi politikájáról.
Hazánkban a Nemzeti Éghajlatvédelmi Stratégia II. (NÉS II) megtárgyalása folyt az utóbbi időben. Május 20-án ezt a kormány elfogadta. Nincs függőségi kapcsolatban a párizsi találkozóval. A stratégia legfontosabb törekvése az alkalmazkodás. A kibocsátásban jók vagyunk, nem utolsósorban az ország mérete, gazdasági és energiaszerkezete miatt. A Kárpát-medence azonban az átlagosnál jóval sérülékenyebb, ezért a változásokra komolyan fel kell készülnünk.
Az előadások után több hozzászólás következett, amelyekből néhány gondolatot említünk.
A NÉS II három részből álló (alkalmazkodás, dekarbonizáció, szemléletformálás) igen hosszú anyag, amely csak javaslatokat (vágyakat) tartalmaz. Jogszabályok nem erősítik meg, ezért a megvalósítás – a klímapolitika szakpolitikai integrációja – az intézményeken, illetve a kommunikáción múlik. Többen hiányolták, hogy a szakpolitikákban nem érezhető az elkötelezettség. A közlekedéspolitika igen halványan szerepel. A közutak átvágják a természetes területeket, az amúgy is veszélyeztetett fajok menekülését zárva el. A területhasználatban még kevésbé érződik az éghajlatváltozás figyelembe vétele. Az erdősültség lassan növekszik. Most kellene gondolkodni azon, hogy az évszázad végére félsivatagos terület leszünk. A mezőgazdaságban állandósult probléma a szántóföldi művelés túlsúlya. Fontos lenne a készülő vízügyi stratégiában az éghajlat változására jobban felkészülni.
A rövid találkozó alkalmával nem maradt idő olyan kérdésekre, mint a foglalkoztatottság szintjének bevonása a vállalásokba, a képzések struktúrája (szakképzés vs a felsőfokú képzés), az urbanizáció gyors térhódításának hatása, a konvergencia gyengesége az EU-ban stb. Véleményünk szerint ezeket és még más, az éghajlatváltozással kapcsolatos beszélgetésekben ritkán felvetett szempontot is be kellene vonni a vizsgálandó területek közé a sikeres alkalmazkodásunk érdekében.
