A Műcsarnok nemrég megnyílt I. Építészeti Nemzeti Szalon – 100% kreativitás című kiállítása mintegy 200 művet mutat be a kortárs építészet terméséből. A Levegő Munkacsoport üdvözli a kiállítást, amely nyitás az építészet és a kapcsolódó területek nagyobb társadalmi megbecsülése irányába. A házakat nem cserélhetjük le pár évente. Az elmúlt két évtizedben többször figyelmeztettünk arra, mekkora károkat okoz a tervezés jelentőségének elbagatellizálása, a rövid határidők, az alacsony tervezési díjak. A bemutatott alkotások bizonyítják, hogy számos tehetséges építészünk van, akik magas színvonalú, a változó korok igényeihez alkalmazkodó épületeket tudnak tervezni.
2014 – Ybl Miklós tiszteletére – az Építészet Éve. A Műcsarnok I. Építészeti Nemzeti Szalon – 100% kreativitás című kiállítása mintegy 200 alkotást mutat be maketteken, rajzokon, fotókon, filmeken és egyéb dokumentációkkal a kortárs építészet terméséből. Szegő György kurátornak sikerült kiegyensúlyozott áttekintést nyújtani a jelen építészetéről, a személyesebb, helyi és a nemzetközi stílusú, modern technológiájú alkotások közül válogatva. A 2500 négyzetméteres kiállítótérben az épületek mellett helyet kap a tájépítészet, a belsőépítészet, a társművészetek alkotásai, az építészoktatás és a mai építészek mestereinek rövid bemutatása is.
A válság kirobbanása előtt futószalagon készültek lakó- és egyéb épületek közepes, sőt gyenge minőségben. Ez a kiállítás meggyőző módon cáfolja az építészettel kapcsolatban sokakban kialakult negatív előítéleteket. Az építészek és a kapcsolódó területek művelői magas minőségű alkotásra képesek, és nagyobb társadalmi megbecsülést, közérdeklődést érdemelnének. Mivel az épületek 50 évre készülnek, és gyakran annál is hosszabb távon köztünk maradnak, meg kell akadályozni, hogy áldozatul essen a minőség a különféle rövid távú érdekeknek!
Mindennapi életterünkkel, környezetünkkel nem foglalkozik jelentőségének megfelelően a közvélemény, a sajtó és a politika. Ennyi idő távlatából nosztalgiát érezhetünk az előző korszak olyan szélesebb közvéleményt megmozgató vitái iránt, mint a pécsi „nagypanel és tulipán”, a miskolci kollektív ház, a Figyelőben megjelent bírálatok az 51 négyzetméteres paneles egyenlakás-építésről vagy a Valóság cikkei a műszaki értelmiségi hiányos gazdasági ismereteiről. (Ekkor csírázott ki újra az organikus építészetünk is.) Hosszú szünet után, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával, most ismét a szélesebb közvélemény számára érdekes kiállítás jött létre.
A kiállításhoz kapcsolódóan június 5. és szeptember 7. között számos beszélgetés, tárlatvezetés zajlik a szakma jeles képviselőinek részvételével. Június 7-én az organikus építészet jövőjéről tartottak kerekasztal beszélgetést. Csete György és főképpen Makovecz Imre neve ismert a közélet iránt érdeklődők körében. Makovecz jellegzetes formavilágát nemcsak nálunk, de szinte az egész világon csodálják. Az organikus építészet azonban ennél sokkal tágabb fogalom, a tartalom és a forma egysége, és egyben az alkotó személy jelenléte az alkotásban. Nem véletlen a párhuzam a környezetvédelem, a fenntartható fejlődés és az organikus építészet között, hiszen az organikus épület funkciójában, anyagválasztásában, arányaival harmóniára törekszik a környezetével. Visszatükrözi a hely szellemét, felhasználja a formakincsét. Mindezek mellett modern anyagokat, iparosított technológiákat is alkalmaz az adott feladatnak megfelelően. A Levegő Munkacsoport képviselője azt kérdezte a beszélgetésen, hogy miért nem használjuk ki jobban organikus építészetünk lehetőségeit az ország egyéni építészeti arculatának kialakításánál. A hazai organikus építészetről, az elődökről és a Makovecz Imrét példaképnek tekintő kiváló tanítványokról méltatlanul keveset tud a hazai és különösen a nemzetközi közvélemény. Nem szabadna leszűkíteni a nagyközönség tudatában az organikus építészetet a makoveczi formavilágra, esetleg a kézműves hagyományokat folytató vidéki építészetre.
Az utóbbi időkben tapasztaltak alapján látható, hogy Budapest vagy Magyarország nem lesz érdekesebb, nem fog előbbre kerülni a rangsorban egy-egy külföldi sztárépítésszel terveztetett, egyénieskedő épülettel. Az arab országok, Kína, Kazahsztán modern épületcsodáinak halvány utánzataival aligha fogjuk bárkinek a bámulatát kivívni, ámuldozó turistákat idecsalogatni. Sokkal inkább a magunk stílusát kellene továbbfejleszteni, és eközben vigyázni öröklött építészetünk harmonikus egységére.
A kiállítás létrehozói elismerést érdemelnek azért, hogy igyekeztek megtartani a különféle irányzatok egyensúlyát. Reméljük, hogy hamarosan lesz folytatása ennek a kezdeményezésnek, és a következő években nem szorul az épített környezetről folyó gondolkodás újra a szakma szűk falai közé. Jó lenne, ha még több szakterület együttműködése segítené élettereinket élhetővé, hatékonnyá és gazdaságossá tenni. Itt lenne az ideje például a széleskörű vitáknak a lakásépítésről. A családmodellek, a lakóközösségek, az idősek elmagányosodása, az éghajlatváltozás, a befektetési célú lakástulajdonlás, a lebontás vagy korszerűsítés dilemmái sokkal több figyelmet érdemelnének. Hiszen életünk során az otthonunk, életünk során az egyik leginkább meghatározó környezetünk.
Ugyancsak méltatlanul kevés szó esik a települések arculatáról. Elvétve őrzik az országban az egységes faluképet, és a nagyobb városok sem mindenütt érzik az eszmei és – legalább ennyire – a piaci értékét a helyi karakter megőrzésének.
A válság jó lehetőség az építési szabályok, elvek újragondolására. Felmerült a június 7-i vita során, hogy be kell-e mindent építeni, vagy hagyjuk meg a helyet későbbi, esetleg színvonalasabb alkotások számára. Hiszen jóval gyorsabban nőttek a településeink, halmozódtak fel a négyzetméterek, mint ahogy a népesség alakulása ezt megkívánta volna. Mennyi üres vagy alulhasznosított épület van, amelyek megérdemelnék az újjászületést!
A Levegő Munkacsoport közösségi kertek, zsebparkok kialakítását szorgalmazza az üres foghíjtelkeken, különösen a zöldterület-hiányos városrészekben. Erre találunk jó példákat, például a Ferencvárosban, de inkább az elhanyagoltság, a látszólagos gazdátlanság jellemző országszerte az építésre szánt területekre. Ez is lehetne témája egy jövőbeli kiállításnak.
A főváros és a 23 kerület gyakran hatalmi harcokkal, erődemonstrációkkal gyengíti egymást. Kevés példát ismerünk kerületek közötti együttműködésre, közös fejlesztésekre, illetve arra, hogy egy kerület tudatosan felértékelné a potenciális adottságait, karakteres arculatra törekedne tartalmi és formai szempontból egyaránt. Mennyivel termékenyebb lenne, ha a kerületek saját imázsuk vagy ahogy most divatosabb, saját brand-jük kialakításában (és nem csak a parkolási díjak beszedésében, az ingatlanok értékesítésében) versengenének! Rengeteg téma van, amelyekbe érdemes lenne bevonni a nagyközönséget, arra biztatva mindenkit, hogy vegyen részt a közös gondolkodásban, mondja el véleményét, működjön együtt az élhetőbb környezet megteremtésében.
Beliczay Erzsébet
