Mindenki észrevehette, hogy az elmúlt két évtized telis-tele volt gazdasági válságokkal. Érdemes itt ismét idézni az unalomig ismételt mondást, miszerint a kínai nyelvben a „válság” szóban benne van a „lehetőség” jelentéstartalom is. Minden eddigi válságból megtanulhattunk valamit, így a mostani ukrajnai háborús konfliktus okozta gazdasági válságból is. Viszont ezek a tanulságok tipikusan olyan drámai mélységű gazdaságszerkezeti problémákra mutatnak rá, melyeket a főáramú diskurzus korábban tabuként kezelt. Mindegyik esetben voltak, akik ezekről a kérdésekről a válságot megelőzően is írtak, beszéltek, de ők szinte mindig a főáramon kívül tették ezt.
A 2009-es nagy pénzügyi válságból megtudtuk, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer gigantikusra nőtt, elképesztő mértékben koncentrált, és olyan mértékű kockázatokat hordoz, melyek potenciálisan képesek a teljes világgazdaság bedöntésére. Valamit azóta javítottunk mindezen, ám lényegében ma sem más ez a rendszer.
Az ezt követő eurozóna-válságból megtudhattuk, hogy az eurozónának nagyon komoly szerkezeti problémái vannak. (Azt, hogy egyes periférikus tagállamok oligarchák fogságában vannak, mindig is tudtuk.) Ezeket a szerkezeti problémákat máig nem igazán orvosoltuk, de legalább a 2020-as koronavírus-válság idejére az uniós döntéshozók körében is többségi véleménnyé vált, hogy az eurozóna válságát évekkel korábban bizony félrekezelték, a megszorítások inkább a válság elmélyítését idézték elő.
Ezért a Covid-válságot már egész másképpen, megszorítások helyett kontraciklikus keynesiánus keresletélénkítéssel kezelte az unió, illetve az egyes tagállamok is – többnyire helyesen és eredményesen. (Magyarország sajnos kilógott a sorból, hiszen az intézkedések jelentős része nem a fenntartható élénkítést szolgálta, hanem a klientúra életben tartását és politikai célokat.) A túlzott fiskális konzervativizmust egy-két évre oda rakta Európa, ahova való, a szemétdombra. Az ezt követő inflációs krízis, melyet nem a Covid-válság kezelése okozott, hanem kínálati oldali sokkok, azonban ismét megerősítette a fiskális és monetáris konzervativizmus hangjait. Érdekes lett volna látni, hogyan folytatódik ez a küzdelem, azonban Putyin váratlan és irracionális húzása felülírta ezeket a vitákat.
Mit tanultunk meg az ukrajnai háború okozta gazdasági krízisből? Azt, hogy Európa energiaellátásával drámai problémák vannak, és az elmúlt évtizedekben a megoldás helyett azok elmélyítése felé haladtunk. Az európai energiapolitika szerkezeti problémái még talán az eurozónáénál is mélyebbek és fenyegetőbbek, és ugyanúgy nem voltak a főáramú diskurzus fókuszában.
Az energiapolitika problematikája hármas. Az egyik az Oroszországtól való függés kérdése. Nemcsak a volt keleti blokk országaiban, hanem az unió nyugati felében is bőven vannak olyan országok, amelyek olyan mértékben függnek az orosz fosszilis, illetve nukleáris importtól, hogy az vészhelyzetben a gazdaság teljes összeomlásával fenyeget. Ráadásul ez az egyoldalú függés az elmúlt évtizedben nemhogy csökkent volna, még nőtt is. Olyan mértékű kitettség épült ki, amelynek a stabilitást közben fenntartó leépítése – azaz egy átfogó import-irányváltás – láthatóan hosszú évekbe telne.
A második probléma az, hogy Európa energetikai kitettsége akkor is fennmaradna, ha Oroszországról sikeresen leválna a kontinens, csupán más térségek felé állna fenn hasonló mértékű kockázat. Amennyiben az EU-ban marad a fosszilis dominanciájú gazdaság, akkor csupán annyi történik, hogy a kitettségünk olyan, szintén instabil térségek felé irányul át, mint az olaj- és gáztermelő Közel-Kelet. Egy ottani átfogó politikai válság, amely az arab tavasz óta gyakorlatilag máris ténylegesen kiterjedőben van, ugyanúgy kockázatot jelent, mint Putyin Oroszországa. Importálhatunk fossziliseket persze az Egyesült Államokból is, ám a Trump fémjelezte intermezzo után még egy ilyen irányú kitettség sem teljesen biztonságos. Ráadásul az észak-amerikai fosszilis import nagy része palaeredetű, melynek ilyetén megtámogatása élesen szembemenne az Európai Unió klímastratégiájával. Ugyanezen okból nem jelent alternatívát az európai szénerőművek újraindítása: egyszerűen vállalhatatlan a párizsi klímacélok miatt.
A harmadik probléma a fosszilis energiának nyújtott kolosszális támogatások. A Nemzetközi Valutaalap számításai szerint ezek a támogatások percenként (!) 11 millió dollárt tesznek ki. Ezeknek a támogatásoknak a haladéktalan megszüntetése nélkül esélytelen a fosszilis energiától való függőségünk felszámolása. (Bár a G7-ek ezt 2025-re ígérték, ennek eddig nem sok jele látszik.)
Sokan mindebből azt a következtetést vonják le, hogy nukleáris energia a megoldás. Ha azonban megnézzük az utóbbi évek meghatározó urániumkitermelőit, illetve exportőreit, ott ismét csak rendkívül instabil országokat találunk; a bányászatot tekintve Kazahsztán, Ausztrália, Namíbia, Kanada, Üzbegisztán, Niger, Oroszország vezette a listát 2020-ban. A két stabil ország, Ausztrália és Kanada mindösszesen a globális export ötödét teszi ki. Azaz a nukleáris energiával az egyik kockázatos kitettség helyébe egy másikat állítunk. (És akkor még nem beszéltünk az újabb fukusimai földrengésről, illetve a Zaporizzsjában és Csernobilban megtapasztalt háborús kockázatról, a Paks felett átrepülő, robbanóanyaggal felszerelt drónról, és arról sem, hogy sem idő, sem elég szakember, sem technikai lehetőség nincs arra, hogy az energiatermelésünknek akár a töredékét is átállítsuk az atomenergiára, hiszen az a világ energiafogyasztásának jelenleg is csak 4,4 százalékát biztosítja.)
Az igazi megoldást tehát az jelentené, ha Európa tartaná magát a párizsi egyezményben foglalt vállalásaihoz,
és az energiafelhasználás csökkentésével, valamint a fenntartható energiatermelés minél gyorsabb kiterjesztésével oldaná meg a válságot.
Azaz ahogy a kínaiak, Európa is meglátná a válságban rejtőző lehetőséget.
Aki szkeptikus, hogy fenntartható energiával működni tudna a magyar gazdaság, annak ajánljuk a Wuppertal Intézet tanulmányát erről a témáról. Ironikus, hogy miközben a magyar lakosság nagy része a napenergia hazai hasznosítását még elenyészőnek tartja, ám éppen az orosz invázióval egy időben a hazai hálózatos napenergia-termelés lenyomta Paksot! Nyilván ez ma még nem általános, ám az, hogy ez egy téli napon lehetséges, a napenergia-felhasználásunk ilyen kezdetleges szakaszában is, megmutatja a fenntartható energiaforrások potenciálját.
A valódi megoldás tehát az lenne, ha Európa és benne Magyarország nem egyszerűen az egyik külső kitettségét egy másikkal váltaná fel, hanem felgyorsulva haladna előre az autonóm, decentralizált, helyi energiatermelés felé. Ennek megvalósításához az épületfelújítások felgyorsítására és a közlekedési rendszereink átalakítására lenne szükség, valamint a zöld energiaforrások gyorsított bevezetésére. Mindennek előfeltétele a rezsicsökkentés helyett a fosszilis energiára kivetett adók számottevő növelése a lakosság egyidejű kompenzációja mellett. (Hasonló reformra már volt sikeres példa Magyarországon is.) Egy ilyen átalakítás jelentős lökést adna az energiahatékonysági és megújulóenergia-beruházásoknak, és egyúttal elősegítené egy igazságosabb társadalom létrejöttét.
Pogátsa Zoltán
a Soproni Egyetem docense,
a Levegő Munkacsoport elnökségi tagja
A cikk eredetileg a G7.hu-n jelent meg.
