Még ha sikerül is teljesíteni az előző írásomban már említett 2030-as célokat, Európa nem fog megfelelni a Párizsi Megállapodásban kitűzött 1,5°C-os követelménynek. A jogalkotási folyamat napirendjén lévő célok nem elég ambiciózusak.
A klímapolitikában – tudományos alapokon – a kumulált CO2-emisszió módszerét alkalmazzák. Viszonylag jó pontossággal ismerjük, hogy az ipari korszak kezdetétől mennyi CO2-t bocsátott az ember a környezetbe. Ki tudjuk számítani, hogy adott – például 2 vagy 1,5°C-os – felmelegedési korlát betartásához még mennyi CO2-t bocsáthatunk ki. Innen egyszerű osztással kijön, hogy milyen mértékben kell a globális kibocsátást csökkenteni az elkövetkező években. Ha a jelenlegi emissziós szintet vesszük, már csak néhány évünk marad a 1,5°C-os korlát által meghatározott kumulatív kibocsátás eléréséig. 2°C esetében a hátralevő idő néhány évvel hosszabb. Nyilvánvalóan a „hátralevő idő” annál hosszabb, minél hamarabb és minél gyorsabban csökkentjük a kibocsátásunkat. Minden élhető jövőkép azzal számol, hogy 2050-re bekövetkezik a teljes dekarbonizáció.
A környezetvédő szervezetek arra figyelmeztetnek, hogy a Téli Csomagba foglalt emissziócsökkentési célok nincsenek összhangban a 2050-es dekarbonizációs követelménnyel és alig teljesíthető feladatot rónak Európára a 2030 utáni időszakra. Ezt mutatja a következő ábra:
A zöld vonal az időarányos üvegházgáz-kibocsátáscsökkentést mutatja, ehhez pedig 2030-ig 55%-os emissziócsökkentésre lenne szükség. Most csak 40%-os csökkentésről beszélnek, ami azt jelenti, hogy a kumulatív kibocsátási korlát tartásához 2030 után pótlólagos, nagyon intenzív emisszió-csökkentési intézkedésekre lesz szükség. Vagyis a következő évtized feladatainak egy részét áttesszük a 2030 és 2040 közötti időszakra. Kérdés, hogy az teljesíthető lesz-e.
Lontay Zoltán
a Levegő Munkacsoport Szakértői Testületének tagja
