Csepreghy Nándor miniszterelnökségi miniszterhelyettes a következőket jelentette ki az ATV Start című műsorában 2016. január 5-én[1]: „Tízmillió ember él Magyarországon, ebből négymillió aktív, a négymillióból egymillió ember dolgozik a közszférában, … a fennmaradó hárommillió tartja el lényegében a másik hétmilliót.”
Ezzel szemben a tények a következők. A közszférában dolgozók munkája közvetlenül is jelentősen hozzájárul a nemzetgazdaság teljesítményéhez. A KSH adataiból az derül ki, hogy például 2014-ben a bruttó hazai termék (GDP) előállításában az oktatás részesedése magasabb volt, mint az építőiparé vagy a mezőgazdaságé, az egészségügyé pedig lényegében akkora, mint az építőiparé.[2]
Egy egyszerű példán keresztül is könnyen belátható, hogy a közszférában dolgozók nem eltartottak. Ha valaki az állami egészségügyben gyógyíttatja magát, akkor annak a pénzügyi vonatkozásai a közszféra számláin jelennek meg, viszont ha ezt a saját pénzén egy magánklinikán teszi meg, akkor az a statisztika szerint a versenyszféra teljesítményét növeli. Viszont az eredmény mindkét esetben ugyanaz (mondjuk a beteg a kezelés eredményeként meggyógyul). Nem kell közgazdasági egyetemi végzettség ahhoz, hogy megértsük: ha két különböző helyen ugyanazon tevékenységet végzik ugyanakkora ráfordítással és ugyanolyan közvetlen eredménnyel, akkor a nemzetgazdasági eredményük is hasonló.
Azonban a közszféra ennél sokkal többel is hozzájárul a gazdasági fejlődésünkhöz. Már sokan sokszor elmondták, hogy a magyarországi vállalkozások legfőbb problémája a tőkehiány. Azt azonban mély hallgatás övezi itthon, hogy valójában miből tevődik össze egy fejlett ország vagy egy korszerű vállalkozás tőkéje.
A mai világban egy ország tőkéjének nagyobbik részét az immateriális tőke teszi ki. (A Világbank egyik tanulmánya[3] szerint az immateriális tőke aránya a magas jövedelmű országokban meghaladja a 80 százalékot, és a közepesen fejletteknél is 70 százalék körül van.). Az immateriális tőkét pedig a munkaerő képzettsége és munkavégző képessége (testi és lelki egészsége), a jogbiztonság, az elszámoltathatóság, a politikai stabilitás, az erőszakmentesség, a hatékony kormányzati működés, a szabályozás és ellenőrzés minősége, valamint a korrupciómentesség alkotja.
Napjainkban nemcsak egy országnak, hanem egy vállalatnak is a legfontosabb tőkéje az immateriális tőke. Ezen a téren az elmúlt évtizedekben drámai változások történtek a világban. Így például 1975-ben az Amerikai Egyesült Államok gazdaságát leginkább meghatározó 500 cég piaci értékének 83 százalékát tették ki a tárgyi javak (pénzeszközök, gépek, berendezések, épületek stb.) és mindössze 17 százalékát az immateriális javak (a képzett, magas munkakultúrával rendelkező munkaerő, egyéb szellemi értékek, innovációs képesség, alkalmazott szervezési módszerek, vállalati kultúra és arculat stb.). Ez az arány azonban fokozatosan megváltozott, és 2009-ben már 81(!) százalékos volt az immateriális javak aránya és mindössze 19 százalékos a tárgyi javaké. [4]
Ha tehát érdemben akarjuk javítani a magyarországi vállalkozások tőkeellátottságát, akkor mindenekelőtt az immateriális tőkéjüket kell növelni. Ezt pedig döntő mértékben a közszféra állítja elő.
Fontos megemlítenünk azt is, hogy a közszférának juttatott állami ráfordítások pillanatok alatt megjelennek a versenyszférában is, hiszen – például – a pedagógus a fizetését arra fordítja, hogy több (vagy jobb minőségű) terméket, szolgáltatást vásároljon.
Az említett tévéadásban a miniszterhelyettes a következőket is állította: „Egy optimális foglalkoztatási szerkezet – mindig a skandináv modellt szoktuk emlegetni – az nagyjából úgy néz ki, hogy a teljes foglalkoztatotti körön belül tíz százalék az, aki a közszférában, az államigazgatásban dolgozik, és a másik kilencven százalék az, aki a piaci viszonyok között.” A hivatalos statisztikai adatok szerint viszont a közszférában dolgozók aránya az összes foglalkoztatotthoz viszonyítva Dániában 31, Svédországban 29, Magyarországon 21 százalék.[5] Másképp fogalmazva, az összes foglalkoztatotthoz viszonyítva Dániában másfélszer, Svédországban 1,4-szer annyian dolgoznak a közszférában, mint nálunk. Bár ezek az adatok sem támasztják alá a miniszterhelyettes érvelését, a helyzet még ennél is rosszabb. A közszférában dolgozók számát ugyanis – véleményem szerint – a teljes népesség számával kell összevetni. Nálunk ugyanis jóval kisebb a teljes népességen belül az összes foglalkoztatott aránya, mint a skandináv országokban. Az pedig aligha hihető, hogy emiatt nálunk kevesebb orvosra vagy rendőrre van szükség (sőt, inkább ennek ellenkezője az igaz). A teljes népességre vetítve viszont Dániában 15, Svédországban 14, Magyarországon pedig 8,6 százalék közszférában foglalkoztatottak száma, vagyis arányaiban Dániában 1,7-szer, Svédországban 1,6-szor nagyobb az arány, mint nálunk. Tehát amennyiben a közszférában dolgozók aránya tekintetében el kívánjuk érni a skandináv szintet, akkor több mint félmillióval kellene növelnünk az ott dolgozók számát. [6]
A miniszterhelyettes azt is elmondta, arra törekszenek, hogy 5-10 éven belül Magyarországon 10 százalékos legyen a közszférában dolgozók aránya az összes foglalkoztatotton belül (ami a jelenlegi foglalkoztatottsági szintet feltételezve közel 600 ezer ember elbocsátását jelentené), és még ebben a kormányzati ciklusban 100-200 ezer embert terveznek átterelni a közszférából a versenyszférába. Ha ezek a kormányzati tervek megvalósulnak, Magyarország a sötét középkorba zuhan vissza.
Lukács András
a Levegő Munkacsoport elnöke
